Kulcsár Gézának a fény születésnapján írott jegyzetét Mayer Éva Lélekterek cím?, a városi fények misztikáját ikonizáló sorozata illusztrálja, helyesebben szólva illuminálja.
By Kulcsár Géza
?Az ?spont: bels? ragyogás ? nincsen mérték, hogy megismerhessük tisztaságát, finomságát és egy anyagból valóságát ?, míg azután kitágul, palota támad bel?le, mellyel ama pont körülveszi magát, áttetsz?, megismerhetetlen ragyogásban.? (Zóhár – A ragyogás könyve, 1Móz. 1,14 / Bereshit 19b-20a, Bíró Dániel és Réti Péter fordítása)
?Maga a fény gy?jti egybe az anyag tömegét, ahogy a középpont felé haladva kitágul és összes?r?södik […] A Föld megtestesíti az összes fels?bb szférát és égitestet, mert benne a magasabb fények gy?lnek össze.? (Robert Grosseteste: De luce (A fényr?l), Kulcsár Géza fordítása)
?Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthet? el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban.? (Máté 5,14-15, Revideált Újfordítású Biblia)
A napról-napra sürget?bb klímakatasztrófa és globális energiaválság idején: még mindig a vasbeton
Ha egyetlen szóban, alakzatban kellene összefoglalnunk az egyetemes hagyomány teljes problématerét, az ember világban létének misztériumát és az azzal való foglalatoskodás történetét, akkor valószín?leg arra a többé-kevésbé kielégít? megoldásra jutnánk, hogy az emberi állapot alapkérdése a fény születése és mibenléte.
Minden kultúrának, tradíciónak, vallásnak és iskolának megvan a maga fényalapú kozmológiája és fénymetafizikája.
A fény jelöli ki a világ kezdetét, és hoz rendet abba a titokzatos ontológiai státuszú káoszba (a zsidó hagyomány úgy nevezi: tohu-va-bohu), ami egyszerre van is, meg nincs is.
Hiszen mi lehetne a fény el?tt?
Viharos tenger, mondja a Teremtés könyve. Mindenesetre semmi szilárd, stabil, megfogható. Az anyagot, ami végre tapinthatóvá, navigálhatóvá és teresíthet?vé teszi a kozmoszt, mindezek fényében tulajdonképpen úgy is megragadhatjuk, mint a fény különböz? modalitású és koncentrációjú összes?r?södéseit.
Az ember pedig így találja magát a világban: folyton a tiszta fényt keresi, de mivel ember, fogódzóra, anyagra, s?t, megformált anyagra van szüksége maga körül, hogy ebb?l a kozmikus biztonságból szemlélhesse az eredetet. A formálás során a végtelen kiterjedésb?l lehatároltság, azaz tér születik. Az emberi állapot alapformája a fal. Az, ami teresít, azaz amin a fény megakad ? vagy amiben összegy?lik, ugye, attól függ, melyik oldalról nézzük. Így születik a fényb?l a város.
Az anyagban ugyanakkor ott munkál a fényt?l elválaszthatatlan, annak születésével szükségszer?en megjelen? sötétség is. Amennyire biztonság, annyira tehetetlenség is. A városhoz kapcsolódó képzetek ezért annyira végletesen kett?sek az id?k kezdete óta: egyszerre fénymag, centrum, szellemi világosság, és árnyék, tisztátalanság, romlás.
Az éjszaka kozmikus, természett?l kapott és természetbe helyezett feladata, hogy emlékeztessen minket, ha nem is a semmire, de a teremtés és formálás el?tti állapotra, a világtalan világra. Az éjszaka apofatikusan (azaz negatívan, a hiányon keresztül) mondja ki azt, ami nappalainkban aktívan, tevékenyen benne foglaltatik.
Az eredeti világváros, a kozmopolisz a fényhez való viszonyában még ezen rend ismeretében, és annak megfelel?en szervez?dik. A város elválik attól a megnevezhetetlen valamit?l (vadon?, vidék?, táj?, föld? vagy egyszer?en csak természet?), ami a falakon túl van, de közben egységben, harmóniában marad a hétköznapok és az égitestek ciklicitásában megnyilvánuló kozmikus meghatározottsággal.
A modern világváros, a metropolisz ezt a rendet megbontja. A huszadik század, ez a mindent folyton újraálmodó, az eredett?l eredend?en eliramodó korszak a nagyvárosi fények igézetében kezd?dik. De már maga a modernitás mint történelem feletti alakzat is egy új fényalapítással kezd?dik. Felvilágosodás ? de minek a fényében? A szándék itt maga az új fény újdonság: az eredetet folyton új eredetekkel, az els? fiat-ot új és új igékkel, szózatokkal, szólamokkal felváltani.
A fény természetét?l teljességgel idegen, hogy bel?le kett?, kétféle legyen. Az nem lehet, hogy éjszakai városaink fénye ? ez a kétségkívül hasznos, akár ingerl? és inspiráló, közben elfed?, zavaró, kizökkent? fényforma ? lényegileg más, mint az els? fény, és annak képmása, a nap fénye. Képmásiság mint a fény bels? hagyománya: talán ez lehet a kulcs.
A városi fény a napfénynek olyan képmása, amely, mivel az általunk, körülöttünk formált városi tér-anyagból, illetve a modernitás felvillanyozó eszméib?l fakad, így, miközben szolgálja az éjszakai város természeten, természetesen túli navigációs rítusait, közben azért egy kis sötétséget is ad.
De mégis! Minden utcai lámpában, reflektorban, neonban ? a fény újra és újra megszületik.
A passzív
A karácsonyi város a fény születésének ünnepére vár. Azon a módon, ahogy és amennyire erre képes: önmagát mesterséges fénnyel telítve. Azonban ez a fény is lehet el?futára a valódinak, a nem láthatónak. A fény csak fény: a transzformáció a befogadóban zajlik.
Idén karácsonykor a világ állapota, a krízis érzete (amelyet érdemesebb lenne vertikális állapotként, mintsem horizontális eseményként felfognunk) helyenként, egyes városi tereinkben felülírta a fény nagyvárosi rítusait.
Ráadásul a díszvilágítás rossz értelemben vett heterogenitása, a városi fényeken való áthaladás disszonanciája azt is sugallhatja, mintha a fényt lehetne birtokolni, szabályozni, gazdasági szempontoknak alávetni. (Tényleg: kié a város fénye?)
Ahogy a falakon túl, a pusztában zeng Keresztel? János szava, úgy szól korunk nagyvárosának láthatatlan falain belül egy másik János, az evangélista figyelmeztetése (János 1,9-11):
?Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ? jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg ?t: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be ?t.?
